DúlaBlog

Feliratkozás DúlaBlog hírcsatorna csatornájára
Szép szülésélmény dúlával
Frissítve: 1 óra 45 perc

Szülésem története – Máté születése

szo, 09/09/2017 - 15:28

Kata írta meg és küldte el második szülésének történetét. Máté az Uzsoki utcai kórházban született fogadott orvossal és ügyeletben lévő szülésznővel. A szülést a baba csökkenő aktivitása és a magzatvíz zavarossá válása miatt beindították. Burokrepesztés és oxitocin adagolása mellett villámgyorsan megszületett a kicsi Máté.

8 évet vártunk második gyermekünk megfoganására. Pár évvel ezelőtt el is engedtük a dolgot, aztán jött a nagy meglepetés.

A várandósságom eleje nem volt zökkenő mentes, mert 11 hetesen éjjel nagyon elkezdtem vérezni, és így egy héten át az Uzsoki Kórházban „üdültem”. Utána 6 hétig szigorú fekvésre voltam ítélve. A további időszak boldogan telt. Alig híztam pár kilót, és pont időre be is fordult a pici a helyére.

Pontosabban akkor már tudtuk, hogy kisfiú lakik odabent.

A kislányomat egy héttel túlhordtam, és most is volt egy ilyen érzésem, hogy a baba nagyon jól érzi magát a pocakomban. Rengeteget beszélgettem vele és sok-sok zenét hallgattunk, főleg Mozartot és Vivaldit. Eljött a kiírt időpont, és a pici még vígan elvolt a hasamban. Az orvosom, Dr. Alexanajn Nelli nagyon alaposan elmagyarázott mindent, hogy mi, hogyan lesz, mire számíthatok.

Meglátogattuk a szülőszobát is. Örültem, hogy ebben a kórházban fogok szülni. Kérdeztem tőle, hogy melyik szülésznőt ajánlja, érdemes-e külön  választanom. Azt mondta, mindegyik szülésznő kiváló, szerinte nem kell. Eltelt egy hét, már naponta jártam CTG-re és kétnaponta nézte a doktornő a magzatvizet. Néha felerősödtek a jósló fájásaim, és volt, hogy 1 órán át tartottak, majd kezdtek rendszeressé válni. Mire viszont hívtam volna az orvosomat, és elindultunk volna a kórházba, mindig alábbmaradtak a fájások.

Húsvét utáni vasárnap volt, amikor eljött az újabb CTG és magzatvízvétel ideje. Nem szeretem ezt a vizsgálatot, nekem több mint kellemetlen. Két tüneményes szülésznő volt bent pont akkor. Az egyikőjük, Szőke Csilla még gyakornokként volt a kórházban. Fogta a kezemet a vizsgálat alatt, és a CTG-n is ott volt velem. A vizsgálat eredménye az lett, hogy kezd zavarossá válnia magzatvíz. Míg előző nap a CTG azt mutatta, hogy rendkívül aktív a pici, most szinte meg sem mozdult.

Így hát szülünk.

Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéből, amikor a doktornő ezt közölte. Mondta, hogy úgyis ügyeletes, nem kell rohannunk. Adjuk le a leánykámat a nagyszülőknek, hozzuk az összekészített táskát. Szülünk, mert ha tovább marad bent a baba, az semmiképpen sem jó. Így is túlhaladtam a terminust egy héttel. Ez volt dél körül.

Hazamentünk, leadtuk a 8 éves  kislányomat a nagyszülőknek, és elindultunk a szülőszobára. Fura érzés kerített hatalmába. Tudtam, mire számíthatok, hiszen egy szülésem már volt. Igaz, ott a fájások maguktól indultak be. Akkor 10 perces fájásokkal sétáltunk, énekelve, kézen fogva a kórházba. Most pedig itt ülök az autóban, indítják a szülést, és nemsokára láthatom a kisfiamat. Tele voltam izgalommal és várakozással.

Minden olyan hirtelen történt.

Amikor beérkeztünk, a szülésznő, Szőke Szilvia fogadott, és nagyon kedves volt. Megkaptam a beöntést, kiigazította, amit ott kellett még lent, lezuhanyoztam és bekísért a szülőszobára. 14:00-kor kötötte be az oxitocint. 14:15-kor repesztett burkot a doktornő. Pár percig még viccelődtem. A fájások erősödni kezdtek, és én tudtam, hogy minden egyes fájással előrébb kerülök ahhoz, hogy láthassam a kisfiamat. Sütött kint a nap, és én meglepően jól viseltem az egyre erősödő és sűrűsödő fájásokat.

Kértem, hadd álljak fel. Na, ott azt éreztem, hogy ezek már a tolófájások. Bejött épp az orvosom, és azt kezdte el magyarázni, hogy ha majd jönnek a tolófájások, akkor szóljak. Ránéztem, és csak annyit mondtam: ezek már azok! Rám mosolygott és annyit válaszolt, hogy: Remek, megnézzük, és akkor szülünk! Én is örültem a hírnek. Az órára néztem és láttam, hogy ¾ 2 lesz. Fél órája vajúdok. ☺

15:05-kor, 50 perc leforgása alatt megszületett a kisfiam, Máté.

A tolófájások alatt is azt a légzéstechnikát alkalmaztam, amit még anno az Edina kismamatornán tanultam 8 évvel ezelőtt. Ura voltam a testemnek, kontrolláltam a fájásokat. Nem volt szükségem kiabálásra ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam szülés közben. A szülésznőm, olyan profin nyújtotta a gátat, amikor kellett, hogy – ez bután hangozhat -, de kifejezetten jó érzés volt. Segített a tolófájásoknál. Végig összhangban volt Alexanjan doktornővel. A szülésznő gyakornok az egyik oldalamon a férjem pedig a másik oldalamon támogatott. Szuper csapat vett körül. Biztonságban éreztem magam. A szülőszoba szép, tágas volt, tiszta. Mindenki mosolygott végig és biztatott, dicsért.

Mátét azonnal a mellkasomra helyezték.

Annyira vártam ezt az érzést, és olyan jó volt újra átélni,hogy még össze vagyunk kötve a köldökzsinórral, de már kint van és együtt dobog a szívünk. Utána a bizonyos aranyórán túl még 2 órán át lehetett velem a pici. Ez egy olyan ajándék volt, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok.

Picit repedtem, és a varrás alatt is rajtam, velem lehetett a kisfiam.  A mai napig, amikor a mellkasomra hajtja a fejét Máté, ez a kép, ez az érzés azonnal átitat. Örökké mélyen belém vésődött a teste érintése, az illata, a dobogó szíve, tekintete, ahogy megnyugszik a karjaimban, az egész élmény.

Boldog vagyok, hogy ezt átélhettem és édesanya lehetek.

Kattints ide, és olvass további szüléstörténeteket!

Legyél tájékozott és jó felkészült kismama! Gyere el a Szülésfelkészítő tanfolyamra, ahol sok mindent megtudhatsz a vajúdás indulásáról és szülés szakasziról, a vajúdást segítő technikákról, a szülési alatti fájdalomcsillapításról, a szoptatásról és a kisbabáról.

A Szülésem története – Máté születése bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Kategóriák: Szülés

Pillangó bontogatja a szárnyait – szüléstörténet

v, 08/06/2017 - 10:56

Csodaszép szüléstörténet arról, hogy hogyan vált Emese lányból anyává. Emese neve is ezt jelenti: anya, anyácska… Az egész egy könyvvel kezdődött, Elizabeth Davis bába és Debra Pascali-Bonaro dúla könyvével, az Orgazmikus szüléssel. Amikor a baba megfogant, még Németországban éltek, de Emese úgy döntött, inkább Magyarországon hozza világra Annát. Itt keresett és talált olyan segítőket, akikben megbízott, és akik végig kísérték őt a szüléskor és azután is. A vajúdás óráiban Emese átélte és megértette, mire való a szülési fájdalom, és azt is jó szívvel fogadta, hogy több dolog nem pont úgy történt, ahogyan azt ő előre elképzelte. “Szülni valóban jó, anyának lenni pedig szuper, számomra azt jelenti, hogy érzem, hogy élek, a természettel haladok.” – ezzel zárja történetét.

Első babám. Első terhességem. Első korty az élet értelméből.

Visszagondolva is elég szövevényesnek és sűrűnek tűnik a történet, pedig az enyém talán még az egyszerűbbek közül való. Sokezres puzzle, számtalan összetevőjét próbálom összegyűjtögetni az én kis csodatörténetemnek, ami persze most folytatódik.

Húsz évesen indult, mikor megfogta a szemem egy boltban az „Orgazmikus szülés” c. könyv, majd megfogadtam, hogyha egyszer terhes leszek, ezt elolvasom. 21 évesen, mikor az élet értelméről merengtem, fogott el egy katartikus érzés. Kicsit elveszettnek éreztem magam, nem találtam a hivatásomat az ittlétemben, majd a gondolatom a nevemre kanyarodott. Emese anyácskát jelent: az életem csúcspontja akkor jön el, mikor anya lehetek. Ez a gondolat csak úgy belém viharzott és örömkönnyeket hozott. Meglepett. Szinte gyötrően távolinak tűnt az idő, mikor ezt átélhetem. 5 évet vártam még rá.

Most előhalászom emlékeimből a legmarkánsabb puzzle-darabokat.

Érdekes megfigyelnem, hogy mind ebben az időszakban, mikor a felismerés megtalált, mind a terhességem időszakában kiemelten jól éreztem magam a bőrömben. Tudatos munka eredménye volt, hogy testileg-lelkileg jól legyek. Nem nagy dolog, csak gondolkodás, harmónia, jó táplálkozás és testmozgás. Mikor bezzeg nem megy … olyankor bezzeg nagy dolog!

Egy barátnőm meseszerű anyaság-élménye „ihletett meg”. Az ő kicsi lánya két évvel idősebb Annámnál. Az ő gyengéd szeretetét és erős helytállását látva határoztam el, hogy én is így leszek anya. Mai napig hálás vagyok neki a mintáért.

A fent említett könyv nyitotta meg számomra az új dimenziót. Ma is felfoghatatlannak tűnik, hogy két párhuzamos univerzum létezik: 1. a nők, akik értik a terhesség világát – hála a rengeteg úttörőnek, akik hátat fordítottak az előző generációk tévhites korszakának – és 2. a nők, akik azt hiszik, hogy értik. Nagyzolósan hangozhat ez, de még most is ámulok és hálálkodok, hogy bekerülhettem az 1. csoportba –  hamarosan megnevezem, kiknek a segítségével.

Hamar eljutott a lelkemig az otthonszülés gondolata, de hagytam magam lebeszélni.

Nem bánom, viszont nagy vágyam, hogy átélhessem még az életben. Még büszkébb lehetnék, ha egy kis emberkének annyira háborítatlan és békés körülményeket teremthetnék, mint egy jól sikerült otthonszülés.
 A könyv után jött a keresgélés kórház és orvos után. A várandósságom 7. hónapjáig Németországban laktam. Miután kidilemmáztam, hogy akkor mégis csak jobb lesz Magyarországon szülni, mert aztán itthon folytatom az életem, a Róbert Károly kórházat találtam meg. Nagyon elégedett voltam, már csak egy orvos hiányzott.

Ismeretség híján érzésből, az életrajzok alapján döntöttem.

A ranglistámat Dékány Ági vezette, aki elkötelezett természetes szülés pártiként még 4 fiúnak is életet adott. Ez igazán hitelessé és megbízhatóvá tette őt számomra. Meglepően flottul ment ezután, hogy el is vállalt annak ellenére, hogy már a sokadik héten kerestem meg, és úgy tapasztaltam, hogy a 12. hét után nem szeretik felvenni az orvosok a terhes gondozás fonalát.

Még szülés előtti fontos kincseink Ági szülésfelkészítő és szoptatásra felkészítő tréningjei, amiket azóta is mindenkinek a legnagyobb szeretettel ajánlok. Ugyan sok ott hallottal találkoztam könyvekben is, de úgy érzem, hogy ez annyira sok információ, amiket annyira egyszerre kell használnunk, hogy mindenképp szükségünk volt erre a koncentrált formára. Egyedül csak könyvekből nem tudtam volna ilyen jól összerakni a képet. Szuper segítséget jelentettek és magabiztosságot adtak a szülés utáni nehéz időszakra is, igazán büszke vagyok a szoptatás sikerességére, látván, hogy ezek az infók nélkül milyen kétségek közt katyvaszolnék. 
Felbecsülhetetlen érték az is, ha az apa is eljön, ahogy ez nálunk is történt.

A vajúdásom a kiírt időpont utáni napokban indult meg…

… lelkileg azzal, hogy most indítsuk-e a szülést, vagy bízzam magam ismeretlen ügyeletes orvosra elveszítve azt a biztonságot, amit az a tudat jelentett, hogy Áginál jó kezekben leszünk, mivel ő a következő hét végéig dolgozott. Megigyam-e a bábakoktélt, vagy talán az apa alkohol miatti aggodalmának adjak igazat. Nyakon önteni a drága magzatomat pálinkával? Végül nem ittam meg és burokrepesztésre került sor szeptember 22-én.
 Azóta ez a dátum arany betűkkel áll a szívemben. Így tehát nem találkoztam azzal a nehézséggel, hogy milyen érzés fájdalmak között a kórházba menni, hanem dalolva a saját lábamon libbentem be, majd a szép napfényes nyárias csütörtökön következett a mi nagy napunk.

Beöntést magamtól is kértem volna, miután ezt éreztem megnyugtatónak, de ajánlották is, hogy a burokrepesztést megelőzően esetleg már fájásokat indíthasson be. Így is történt. Ezután Ági és Hasilló Annamari szeretetteljes támogatásában következtek sorban, dinamikusan a vajúdást támogató trükkök. Burokrepesztés után a parázsolaj, ami amint a hasamhoz ért, egyből hatott. A sétálgatás, pózok, masszírozás, mind, amiről korábban olvastam, és amiket a csodálatos transzállapotban megélhettem.

Jól esett, hogy Annamari adagolta a feladatokat apának, én pedig ismerősként üdvözöltem, hogy mi fog történni. Nem találok rá jobb szót. Imádom az életnek ezt az intenzív megélését, a „más állapotot”. Kicsit hasonlít a részegséghez, de ez büszkeséggel is eltölt, itt igazán tehettem valamit valakiért és az életért. Próbatétel volt csurig szeretettel. Imádok ilyen erős lánggal égni, amikor azt érzem, hogy minden a helyén van, és a környezet minden cseppje a segítségemre siet, összhangban cselekszünk. Korábban is éltem át már hasonlót, de nem ilyen intenzívet.
 Azt képzeltem, hogy nekem gyorsan fog menni, hogy nekem nem is fog fájni, hogy az én babám nem fog sírni, hanem mosolyogni, hogy olyan jó élmény lesz, hogy azt mondom, akár rögtön kezdeném a következőt is.

Minden, ami máshogy történt, mint ahogy elképzeltem, csak még szebbé tette az élményt.

Megértettem, hogy milyen a „jó fájdalom”, hogy miért jó, hogy fájt. Maximálisan megéri ezeken a „tisztító” nehézségeken átesni. Ugyan sok információval rendelkezett az agyam már előtte, mégis a testemmel kellett megérteni. Mikor a szülőszobán görnyedeztem, hasított belém a felismerés és azért megkérdeztem Ágit: hogy jaaa, most akkor nekem akarnom kell a fájást, mert attól lesz jobb a babámnak? Attól jut előre? „Igen!”- hangzott a válasz egy mosoly kíséretében. Na itt akkor már nem is volt más hátra.

A szoptatás sem úgy indult, ahogy elképzeltem, de most már olyan: boldog rózsaszín együttlét a kislányommal. Egy hétnek kellett eltelnie, hogy azt mondhassam, rendben, szeretnék majd testvérkét is. Azt hiszem ez nem rossz teljesítmény.

Egy dolog megijesztett, miután találkoztam az én várva-várt kincsemmel. Alapvetően is érzelmes nőnek tartom magam, a 9 hónap alatt pedig végképp sírós, meghatódós lettem. A kórházban töltött három napján viszont nem éreztem semmi ahhoz hasonlót, amit elképzeltem. Ez riadalommal és bűntudattal töltött el: Semmi elolvadás? Semmi sírás? Azt képzeltem, hogy három nap alatt háromszor 100 zsepit fújok majd el. Inkább könnyed vagánysággal éltem meg. Most akkor nem is vagyok jó anya? Jézusom, nem szeretem eléggé a gyermekemet! De hát jól szültem! Mégis csak gond lehet a kötődés kialakulásával! Pedig gyönyörű arany órákat éltünk meg és szépen szopizik, minden mintaszerű.

De ami késett, nem múlt, csak váratott magára.

Az első kórházon kívül töltött napokban, mikor egyedül pelenkáztam és elláttam és megnyugtattam, ekkor csapott belém az érzés és a könnyek is a szemembe szöktek végre, éreztem, hogy én vagyok a kicsi lányom anyja. Szeptember 22-én Anna pillangó kibújt a bábjából, de a szeretet szárnybontogatása az egy hosszabb folyamat. Csodálatos, ahogy nyílik a kapcsolatunk és ez még sok tíz évig tarthat majd. Minden nappal egyre mélyebben szeretem Őt.
 Ági és Ani megnyugtató támogatása továbbkísér. Anit kereshettem a szoptatás alatt felmerülő megoldandókért, Ági pedig felvett a „Szülni jó” online közösségébe, ahová eddig bármilyen kérdéssel fordultam, igazán értékes ötleteket, tapasztalatokat kaptam.
 Ági vonalán haladva:

Szülni valóban jó, anyának lenni pedig szuper, számomra azt jelenti, hogy érzem, hogy élek, a természettel haladok.

Köszönöm a természetnek. Nektek, szülés előtt állóknak pedig nem csak azért kívánom, hogy aztán cinkosan összemosolyoghassunk majd az utcán, hanem, hogy nőként kiteljesedhessetek! Hajrá!

Kattints ide, és olvass még több csodaszép szüléstörténetet!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Pillangó bontogatja a szárnyait – szüléstörténet bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Kategóriák: Szülés

Így lettünk egyik pillanatról a másikra trikres nagycsalád

p, 07/28/2017 - 12:02

Heni története nem mindennapi… Ő is, a párja is nagyon vágyott már kisbabára, de a fogantatás váratott magára. Azután kiderült, hogy inzulinrezisztencia (IR) terén érintett, talán emiatt késik a baba. Sok orvost megjárt, míg talált egy olyan szakembert, aki biztatta, és a gyógyszeres kezelést nem hormonkészítménnyel kezdte. A siker hamar meg is érkezett: Heni másfél hónap után várandós lett … rögtön három babával!

27 évesen – az akkor még csak barátommal – elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Mire várjunk? Megtaláltam azt az embert akivel az egész életemet le szeretném élni, ő is szeretné és én is… :)

Első lépés: gyógyszer kuka! Emlékszem még, hogy mennyire lelkesen vigyáztunk, hisz a köztudatban várni “kell” 3-6 hónapot, hogy kiürüljön, ellenkező esetben ajjjajjj…. És akkor még nem is sejtettük, hogy ez mennyire nem így működik. Teljesen abban a hitben éltem, hogy legkésőbb fél éven belül boldog családi élet fogja kezdetét venni, és az óriási pocakommal, boldogan, kiegyensúlyozottan, meleg vacsorával otthon várom a munkából hazatért uramat.

Eltelt az első év… A tények: elfogyasztottam legalább 100 db terhességi tesztet, hisz ha már csak 1 órával később jött meg, már bíztam benne, hogy eljött az idő. Kívülről betéve tudtam az összes forgalmazó összes használati utasítását, hiszen kemény perceket kellett várnom, hogy megjelenjen az a bizonyos 2. csík! De nem tette…

Sírás, bőgés következett, 10 percenként kukából visszaszedtem a tesztet, hátha megjelent már, csak túl hamar dobtam ki. Nem. Realizálnom kellett, hogy cseppet sem vagyok terhes. Közben elfogyasztottam 2 orvost akik porba alázva, majdnem hogy kinevetve közölték mit akarok én teherbe esni?! Hát nem zárják ki 100%-osan, mert csodák még léteznek, ugyebár…

Minden egyes hónapban harcoltam. Önmagammal, a tudattal, hogy terhes akarok lenni.

Írhatnám, hogy “szeretnék”, de akkor nem lenne őszinte. A családban közben minden évben született egy újabb kis baba, a baráti körömben is túl vannak már sokan a másodikon… És én? Van egy tökéletes kapcsolatom, egy király munkahelyem, minden happy, de nekem mikor lesznek már babáim? Ahogy teltek az évek, a szülinapok, én úgy éreztem egyre rosszabbul magam.

Közben újabb orvosokat fogyasztottam el, haladtam a protokoll szerint, hiszen úgy döntöttem, ki kell vizsgálni mi a gond. Volt hónap, amikor már csodálkozva néztem a 12. vérvétel után, hogy mégis honnan tudnak még mindig csapolni? Kiderült, hogy IR-es vagyok. Igen, ez a legnagyobb “bűnöm”. A “bűn” melyre minden ráfogható. És a sablon szövegek amiket kaptam: “fogyjon le”, “váltson életvitelt”, “sportoljon” BLABLABLA.

Eljött az idő. Elég volt a Föld összes “legjobb orvosából”, elég volt a sok fintorgó, nőket megalázó “orvosnak” nevezett baromból (természetesen tisztelet a kivételnek és köszönet azoknak, akik nem támadtak, hanem bíztattak <3 ). Feldobom a Google-nak a szerencsém, a talpamra állok, és megtalálom az orvost, aki segíteni fog nekem. És így lett.

A kerületben első találatra kidobott magánorvoshoz bejelentkeztem. Emlékszem az első találkozásunkra: beléptem hozzá és az összes izgalom eltűnt a testemből. Leültem vele szembe és a hangja, a tekintete, a mozdulatai megnyugtattak. Tudtam, hogy ennek az orvosnak a “fogyjon le aztán teherbe esik” mondat is tökéletesen áll, és nem fogok bőgve kijönni. De nem mondta.

Vette a fáradtságot és az elé pakolt kiscsilliárdnyi leletemet végigböngészve (rendesen irattározni kellene a mennyiségre való tekintettel :D ) megállapította, hogy az IR-t leszámítva az égvilágon semmi bajom, és ő az IR-t sem kezelné bajnak. Megadta az esélyt nekem, hogy ne ugorjunk fejjel a hormonkezelések világába, felírt egy hormonmentes gyógyszert… hátha… Ezzel párhuzamosan pedig életmódot váltottam: száműztem a cukrot és a fehér lisztet. Számoltam a kalóriát, de elsősorban a szénhidrátot.

És 1,5 hónappal később hihetetlen rosszul voltam, de egyáltalán nem nevezném terhességi tüneteknek amit produkáltam.

A férjem – igen, már annak hívom, hiszen idő közben kimondtuk a boldogító IGEN-t :) -megkért, hogy csináljak tesztet. Őszinte leszek: a gyomrom borsószem nagyságúra zsugorodott a kérésétől, mert féltem az újabb csalódástól… Hisz az eltelt 3,5 év alatt annyiszor, de annyiszor volt már ilyen. Meghalt a remény, nem akarok többet sírni miközben a kezembe tartok legalább 3 különféle márkájú negatív tesztet.

Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem minden maradék bátorságom és eleget téve kérésének megcsináltam. Oda se mertem nézni másodpercekig – melyek óráknak tűntek -, de a látóterembe bevillant a két csík!!! Mint amikor Las Vegasban kivillan a JACKPOT! Úristen-úristen, forgattam jobbra, forgattam balra, a használati útmutatás mellé tettem, hogy tényleg úgy van, ott van, ez tényleg 2 csík??? A dobozán kívülről is leellenőriztem, remegtem, zokogtam, hirtelen annyira váratlanul ért az, amit évek óta várok. Nem hittem el, nem tudtam kontrollálni az agyam, szombat reggel, kezemben a teszttel, a még mit sem sejtő alvó férjemre rárontottam a hálószoba ajtót és nagyjából zokogva a nyakába borulva közöltem vele, hogy apa lesz. :)))

És innen kezdődött minden. Boldogság mámorban úszva próbáltuk magunkat kordában tartani, hogy el ne mondjuk senkinek, hisz még csak 7 hetes voltam. De hát elég nehéz elszabadult hormonháztartással rendelkező leendő anyaként, egy örömmámorban úszó leendő apukával ezt betartani. :))

Azonban ezen a vizsgálaton nem „csak” arra derült fény, hogy terhes vagyok. Előzményként le kell írnom, hogy nagyon sokszor viccelődtünk azzal, hogy nekünk egyszer fog összejönni, de akkor ikrek. Tutira megyünk. A férjem esélyes is volt rá, így sokszor el is játszadoztunk a gondolattal, mennyire jó lenne… De a kezdeti kudarcok után egyáltalán nem mertem beleélni magam, örülök ha egy is lesz, de az egészséges legyen.

Ott ültünk a rendelőben, forró nyári nap volt, azt se tudtam merre fordítsam a fejem, ha hánynom kell: balra a férjemre, vagy jobbra a többi várakozó, nagypocakos anyukára. Felemelek egy újságot az asztalról, hogy legyezzem magam, de ekkor az alatta lévő újság címe ütötte meg a szemünket: „IKREKET VÁROK”. Egymásra néztünk a férjemmel röhögve, ekkor még komolyan sem vettük: „Ha tényleg így lesz, akkor hívj taxit mert én nem fogok tudni hazavezetni…”- mondta. Jót nevettünk rajta, megint eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mennyire jó lenne, ha most 2 szív dobogását látná az orvos… Szóval a vizsgálóban fekszem, a férjem a monitort bogarássza, majd megszólal a doktor úr:

“Azt hiszem megfognak lepődni…de…1…2….” – én oda se mertem nézni, magamban örömsikongásban törtem ki, hogy “ikrek ikrek ikrek ikrek” – de a doktor itt még nem hagyta abba a számolást: “3!”

Kész, lefagytunk, ennyiszer egymás után még szerintem sose mondtuk el az “atyaúristent”.

És itt egy újabb időszámítás kezdődött.  Egész éjszaka fent voltunk és másnap hajnalban rögtön mentem is és kidobtam a reggeli taccsot… Na persze én nem a 3 üveg panyolai pálinkától (mert meg kellett előünnepelni a barátokkal a hírt :D ), mint az akkor mellettem mély álomba szenderült férjem, aki éppen a nyugalom szigetén bóklászott álmában. De próbáltam nem zavarni, hisz az ő nyugalmi ideje is vészesen ketyegett… Atyaúristen!!!!!!!!!!!!!

Aztán teltek a hetek, hónapok, milliónyi pozitív élmény ért a terhesség alatt, élveztem a kitüntetett figyelmet. :) Sajnos az orvosom nem is vállalt el tovább, hiszen a kórház, ahol ő dolgozik, nincs ilyen esetekre felkészülve. A 12 hetes vizsgálatokra már az új doktor úrhoz mentem, aki megkapta tőlem a Kapitány nevet, hiszen azt mondta nekem egyszer: a 32. hétig, ha minden rendben van, akkor maradhatok otthon, de utána ő lesz a Kapitány.

Csodaszép kedd reggel volt, a terhességem 33. hetében jártunk, már a kórházban is elfoglaltam a rezidenciám, amikor már a rengeteg gyógyszer ellenére is teljesen elszállt a vérnyomásom és úgy bevizesedett egyik pillanatról a másikra az egész testem, hogy egy krumpliszsák lettem eltorzult fejjel, aki egy tányért nem bírt megemelni. Elhagyott minden erőm, inkább nem ettem, nem ittam csak ne kelljen megemelni a fejem, a testem. Küzdöttem, hogy ne lássa rajtam senki, de hát esélytelen volt. :D

Jött is Kapitány azonnal, hogy pénteken szülünk.

Kicsit összetörtem, mert én nem akarok még a 33. héten szülni… De elfogadtam és beláttam, hogy ennek valóban itt a vége. Aztán megjöttek a labor eredmények és Kapitány visszarohant, hogy változás van, nem várunk péntekig, holnap szülés délelőtt. Sokkolt. Bár azt gondolja mindenki, hogy van ideje minden kismamának felkészülni lelkileg, de ez hülyeség, totál para lett úrrá rajtam is.

Este még meglátogatott a család, bár annyira nem voltam képben, hogy azt se tudom mit beszéltünk.

És elérkezett a hajnal… Meglepően nyugodt voltam, az éjszakát is végig aludtam, és úgy voltam vele, hogy “jöjjön aminek jönnie kell”. És jött is az első nővér, hogy előkészít. Nagyon aranyos volt úgy hajnali 5-kor, olyan idióta kérdésekkel fárasztottam, hogy jókat kacagtunk. :)) Bár nem nagyon tudtam mi történik, hisz pörögtek az események. Kicsit később csak jöttek sorba és sorba az orvosok bemutatkozni, a nővérek meglátogatni, átbeszélni még apróságokat úgy, hogy én már azt se tudtam hol vagyok, melyik bolygón az izgalomtól. Nem is érdekelt már ki milyen orvos és miket kérdez, csak teljen már az idő!!!

Elérkezett a 10 óra. Jött értem a szülésznő. Egy hihetetlenül jó fej csajszi aki kézzel-lábbal ragaszkodott hozzánk, még a főnökével is összeveszett, hogy ő lesz mellettünk és kész. :D És nekem pont rá volt szükségem meg a férjemre, bár az ő arcára is minden kiült. :D Néha azon szórakoztattam magam, hogy nem csak én nem tudok az izgalomtól értelmes és logikus kérdést feltenni, de ő sem. :)

Szóval még mindig haladtunk a protokoll szerint, már belém folyt vagy 4 infúzió, itt lóg ki valami, ott lóg ki valami, a hasamban is érzik a fiúk, hogy valami történni fog. :)

És 11-et ütött az óra, jöttek értem, irány a műtő!

Jesszus mennyien vannak! Legalább 15 férfi vett körül, bár nekem csak az volt a lényeg, hogy láthassam a Kapitányt, hogy milyen nyugodt, és szóljon hozzám, dobjon rám egy poént, hogy érezzem, minden a legnagyobb rendben. És így is lett, megnyugodtam. :) Jöhet az érzéstelenítő a gerincbe. Aztán kész, elzsibbadtam, lefektettek, eltakarták a fejem előtti részt és kezdődött. Kerestem a szerelmem is, de ahogy oldalra fordítottam a fejem és megláttam az üvegfal mögött felgyülemlett tömeget, inkább többet nem néztem oda. :) Hihetetlen készültség volt, megszámlálhatatlan orvos, előre készített inkubátorok, nagy csoda fog történni. :)

És nem sokkal később 33 hét 4 naposan megszületett: Bence 1600, majd Patrik 1490 és végül Lóri 1450 grammal. Anya lettem!

Meghallottam először a kis erőtlen sírásukat és ott bőgtem én is. Valami megváltozott, vége egy korszaknak, kezdődik egy új: Anya lettem!

A fiúkat egyből vitték inkubátorban a PIC osztályra, engem pedig megpróbáltak összerakni. Kitoltak a megfigyelőbe, de ott már nem sok emlékem van a dolgokról, annyi gyógyszert, fájdalomcsillapítót, infúziót nyomtak belém. Annyira emlékszem, hogy egyszer a szerelmem ült mellettem és beszélt hozzám, de semmit se fogtam belőle, és igazából el is aludtam. Másodszor pedig a Kapitány ült le mellém, hogy meséljen a műtétről, de abba is bele aludtam. :D Megsimogatta az orrom és mondta, hogy akkor talán inkább majd később beszélünk. :D És ennyi volt.

A műtét után 8 óra elteltével ki kellett mászni az ágyból. Igazából nekem még ezzel sem volt bajom, annyira el voltam kábítva, hogy fel se fogtam mit csinálok, simán “kipattantam”, de megindulni nem sikerült. Köszönhetően a nővérek óriási türelmének és rengeteg segítségének hajnalban csak összejött, elindultam.. És innentől senki es semmi nem állított meg a gyógyulásban. Kapitány másnap mondta is, hogy “elpusztíthatatlan” vagyok. :D

Muszáj is volt, nincs idő sebeket nyalogatni, amikor a gyerekeimmel még nem is találkoztam.

Aztán eljött a pillanat, átgurultam a PIC-re a fiaimhoz és életemben először megérinthettem az inkubátorban mindenkinek a csöpp kis apró, forró testét. Először Bencével ismerkedtünk össze, utána Patrikkal es végül Lórival. Leírni sem lehet, amit éreztem és érzek most is akárhányszor hozzájuk érek.

Kezdetét vette a 0-24 anyai szolgálat, amiből az első 3 napot végig bőgtem az érzelmi hullámok, a fáradtság, a kimerültség, az öröm, a fájdalom, a mindenféle hatások miatt. De amikor velük lehettem, az mindent kárpótolt. A kenguruzás, a nővérek türelme nagyon sokat segített nekem is. És néhány nap alatt ki is kerültünk az inkubátorból, igazi kiságyban éltük egy légzésfigyelővel a mindennapokat pont úgy mint a „nagyok”. :)

Felépülni itt nincs idő, hiszen eleinte 2, majd később 3 óránkénti szigorú napirendünk van. 45 perc jut a pelenkázásra és etetésre, majd 45 a fejésre és a maradék néhány perc arra, hogy aludjak. És ez ismétlődik 24 órán át nagyon szigorúan tartva az időket, éjjel és nappal is.

A fiúk napról napra egyre erősebbek és nagyobbak lettek.

Kiderült az is, hogy Bence és Patrik egypetejűek. :)) Ciki vagy sem, de az elején volt, hogy én is összekeverem őket. De nem csak én, az apukájuk is. :)

Mivel koraszülött baba mindenki, ezért a PIC osztály nem véletlenül hallgatva a “családbarát” névre nagyon sok mindennel támogatta a családdá válásunkat és a gyerekek gyors gyarapodását. Pl. akkor jöttünk és mentünk a babákhoz amikor akartunk (persze csak anya és apa) vagy el kellett látni őket. Minden pénteken egy nagyon kedves lány jött és gitárral a kezében leült a családokhoz gyerekdalokat énekelni, miközben a gyerekek a mellkason voltak és nyilván ennek is hihetetlenül nagy gyógyító ereje volt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy micimackót énekelve én egyszer sírni fogok a “minél inkább havazik annál inkább hull a hó” mondaton, akkor lehet hülyének nézem, de itt ez is megtörtént. Mert valami annyira megható, ahogy nézed a fiad, akiken látszik, hogy mennyire élvezik ezt, és közben tudod, hogy nekik erre mennyire szükségük van most.

Aztán volt vödrös fürdetésben is részünk, ami az anyaméhben lévő körülményekre emlékezteti őket, és ezáltal úgy viselkednek mint a hasamban tették. Hihetetlen volt! Látni azt két szememmel, amit hónapokon át csak éreztem. Hogy Bence bent a főnök és bárkit helyre tesz. :) Hogy Lóri legalul milyen kiképzést kapott a két felette lévő tesójától. :) Hát ezek után, hogy láttam mekkora harc ment, így már csak azon lepődöm meg, hogy hogyan is maradt ép szervem körülöttük?! :D

2017. február 10-én elérkezett a nagy nap: 3,5 hét PIC osztály vendéglátását élvezve úgy döntöttek a szakemberek, hogy elég erősek vagyunk már ahhoz, hogy elkezdjük nagycsaládos életünket. :)

Hazaérkeztünk! Nálunk az élet állítólag nem hétköznapi. Azért állítólag, mert nekem fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet egy babával az élet, és milyen lehet úgy 3 gyerekes anyává válni, hogy azok sorba jönnek. Most töltjük a 4. hónapot és az életünk legnagyobb ajándékai, a legnagyobb kincsek, amit valaha kaptunk ez a 3 fiú.

Hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy minket választottak a szüleiknek.

Soha ne adjátok fel az álmaitokat, mert csodák márpedig léteznek, ha hiszünk bennük! A mi álmunk is pont így vált valóra! <3 <3 <3

A Így lettünk egyik pillanatról a másikra trikres nagycsalád bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Kategóriák: Szülés

Otthonszüléstől a háborítatlan császármetszésig

v, 07/02/2017 - 18:14

Magasságok és mélységek – ezeket kellett Lindának bejárnia második várandóssága alatt. Otthonszülést szeretett volna, teljes háborítatlanságot – helyette egészen másfelé kanyarodott az útja. Mást kapott, de ez a másfajta út is gazdagította őt. Olvasd el, hogyan!

Két kislányom van. Az első természetes úton született, kórházban; traumatizálódtam a szüléskor. Ő már 4 éves lesz december végén.

A második alkalommal, mikor várandós lettem, eldöntöttem, hogy most kezembe veszem az irányítást. Nem hagyom, hogy megegyen az egészségügy gépszalagja, személytelensége, lekezelése, döntésképtelenné tevése, félelme… És még sorolhatnám, miféle nyomokat hagyott bennem az első szülésem élménye.

Már a várandósságom előtt tudtam, otthonszülést szeretnék.

Háborítatlant, vízben vajúdással, szüléssel. Gyertyafény, füstölő, csodás bábák, dúlák, nők, női energiák és a csodás férjem kíséretében.

A 7. héten véreztem az első ultrahang után. Majd pár nap múlva újra. Teljes rémület, táppénz, szigorú fekvés. Januártól kezdve semmi munka, semmi megterhelés, pihenés, babára vigyázás. Néhány nap múlva rájöttem, ez a legvarázslatosabb dolog, ami csak történhetett velem, velünk. Indult a teljes és háborítatlan befelé figyelés naphosszat.

Faltam a könyveket a témában. Ina May Gaskin, Lelki köldökzsinór stb. stb. stb. Tavasszal eldöntöttem, részt veszek egy dúlaképzésen. Jött hát az utazgatás Budapestre a 220 km-re fekvő kisvárosból, ahol élünk. Imádok utazni. :-)

Fantasztikus volt.

Bepillantást nyerhettem a kórházi és kórházon kívüli szülés- , születés-, illetve szüléskísérési élményekbe olyan mélységekben, amiről nem is álmodtam. Emellett szülésfelkészítőre jártam Geréb Ágneshez, bábát találtam, majd mivel nem éreztem minden megfelelőnek bábát váltottam.

Közben jártam a szükséges vizsgálatokra, immáron a megfelelő információk birtokában tudtam szelektálni mi az ami fontos, mi az ami nem, legyen itt szó vizsgálatkoról, vitaminokról, táplálkozásról és még sorolhatnám. Fantasztikus védőnőnk van, az orvosomban is maximálisan megbíztam, és a kórházi hátteret is kiépítettem az otthonszülésemhez, ha esetleg mégis be kellene mennünk közben. Mindenki fantasztikusan készséges volt, úgy éreztem, értenek engem, támogatnak mindenben.

Végül meglettek a bábák is.

Csodálatos nők, érzelmileg, szakmailag, mindenhogy a helyükön éreztem őket és mellettük magamat is. A férjem mindenben az égvilágon támogatott, segített. Ahová csak kellett, jött velem, megoldottunk minden utazást, a nagyobbik lányom felügyeletét, ha kellett. Soha életemben nem éreztem még ennyire a helyemen magamat. Tudtam mi a dolgom, mit kell tennem, merre kell mennem. Tökéletes volt minden. Szépen kerekedtem, Bodzus egészséges volt, én szintén, semmi komplikáció. A bizalom köre teljes és rendíthetetlen volt.

Ajjaj, ez bizony faros fekvésű…

– hangzott el a 30. heti ultrahangon. Ilyenkor már nincs helyük megfordulni, ez bizony császár… Első mondat. A legelső a vizsgálat során… És a 36. héten – még mindig faros. Beszélek az orvossal. Hát akkor ez eldőlni látszik, mondja. (Faros babát nem lehet otthon a világra hozni hivatalosan.)

Beindultam. Márpedig ez a baba be fog fordulni. Beszéltem vele nap mint nap. A férjem szintén. A 20. héttől jártam magzatkommunikációra minden héten. Menni fog ez, kétség nem fér hozzá.

A bábákkal és a dúlákkal mondhatni napi kapcsolatban voltam. Taktikák, praktikák, tornák, pózok, úszni jártam, homeopátia, a férjem hintát szerelt fel a kertben, mert az is segíthet, azt mondják… Mindent megtettünk.

Faros-faros-faros…

Az orvosom egy szép hétfői napon azt mondja, semmi gond, beleenged minket a természetes szülésbe, nem lesz feltétlenül császármetszés. Boldog vagyok. Nagy a baba, bpd (azaz a feje) túl nagy, nem engedhetnek mégsem bele. Császár…

3 nap múlva újabb találkozó az orvosommal. Nagyon sajnálja, de neki el kell mennie szabadságra, átad valaki másnak. Higgyem el, nagyon jó szakember. (Ez egy kis város, tudtam ki ő, nem volt szimpatikus soha sem, de adtunk neki esélyt.) A 37. hét végén jártunk. Ment a huzavona, szüljünk Pesten, a bábák tudnak jó orvost. Fordíttassuk be manuálisan orvossal. Ezt nem akartam.

Találkozó az új, helyi orvossal. Átment rajtam, mint az úthenger. 2 nap múlva be kell indítani a szülést, mert ha otthon indul be, a baba meghal, míg beérek. (A kórház 2-3 percre van.) 38. héten elutasítottam az orvos ajánlatát, pontosabban magát az orvos személyét.

Ott álltunk a 38. héten egy várhatóan nagy babával, farosan, orvos nélkül.

Otthon már nem szülhettünk, orvosunk nem volt. A mi városunk kiesett, mert nem volt olyan orvos, aki szóba jöhetett volna. Szétnéztünk előszőr a környéken, hátha akad valaki, aki vállalna minket természetes úton, de nem volt senki. Jött az infó, hogy Jászberényben van egy faros szülés ” specialista”. Felhívtuk, elindultunk konzultációra kedden.  Csípőkörző, ultrahang vizsgálat. Túl kockázatos lenne természetes úton, tényleg nagynak tűnik a kis buksi.

Programcsászár csütörtökön.

Haza sem mentünk, beköltöztünk a családi szobába mindhárman, és vártuk a csütörtököt. Sírtunk, hogy végre vége. Nincs több hajcihő, nincs több utazgatás, nincs több orvoscsere. Végre jött egy orvos, aki emberszámba vett, kommunikált velünk, elmondta a mit miérteket. Végre megnyugodtunk. Vártunk. Csütörtök reggel 8:30-ra voltunk beütemezve.

Szerdán pontban éjfélkor Bodza elindult kifelé.

Burok megrepedt, víz elfolyt, kontrakciók 5 majd 2 percenként. Fantasztikus szülésznő volt épp az ügyeletes. Megkérdeztem, megnézhetném-e a lepényt szülés után. Megbeszélte a műtős “fiúval” és megmutatta utána. Másfél órát vajúdtam. Megadatott. :-) Elindult kifelé a kislányunk akkor, amikor ő szeretett volna.

Nem lett hát programcsászár.

A műtőben mindenki, de mindenki nagyon kedves volt a lehetetlen időpont ellenére. Elmondhatom, hogy császármetszés ide vagy oda, ez a lehető legháborítatlanabb szülés volt az adott körülmények között.

Örökké hálás leszek a műtős fiúnak, a szülésznőnek és a csecsemős nővérnek, aki amint lehetett mellre tette a babámat, ott maradhatott velünk, nem vitték el csak vizitekre. Az orvosunk pedig… Szavakat sem találok rá. Fantasztikus.

Otthonszülésre készültünk a maga összes alternatív mivoltával. Ehhez képest lett egy programnak indult császárunk, de az összes sebem, amit a traumatizált első szülésem okozott, begyógyult.

Köszönöm a kislányomnak azt a temérdek tanítást, amit a várandósságom és a szülésem alatt kaptam tőle. És még csak most jön a java. :-)

Kattints ide, és olvass további császármetszéses szüléstörténetet!

A Otthonszüléstől a háborítatlan császármetszésig bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Kategóriák: Szülés

Melinda megnyugvást hozott

szo, 06/10/2017 - 12:20

A Dúla blog Szép szüléstörténet pályázatára érkezett Barbara szüléstörténete. Ez különösen kedves a szívemnek, hiszen első kislánya születésekor is és most is dúlája lehettem. Jó volt felidézni az együtt töltött órákat és a szülőszoba hangulatát. Köszönöm Barbara, hogy megírtad és elküldted Melinda megszületésének történetét.

Hideg, januári szombatra virradtunk a a terminus napján – kicsit bánatosan állapítottam meg, hogy bizony még mindig egyben…

No nem mintha ez önmagában gond lenne, de az én második pici lányom már 2-3 hete hitegetett minket. Megvolt szinte minden, ami a szülés közeledtét jelzi, az ünnepek között olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ki sem húzzuk januárig. A baba irányba állt, leereszkedett a pocakom, távozott a nyákdugó, az NST kontrollok is egyre komolyabb összehúzódásokat mutattak, a méhszáj is hetek óta nyitva volt már. Volt hidegfront, melegfront, havazás, volt olyan este, hogy 2 órán keresztül 5 perces összehúzódásokat mértem, végül belealudtam, és nem történt semmi. Így aztán ez a szombat is csak egy sokadik volt a mindenórás napok sorában.

Semmi izgalmas nem is történt estig, mikor is a következő NST-re voltunk hivatalosak a kórházba.

Indulás előtt picit elbújtam a család elől, megittam az utolsó adag málnalevél teám és megettem a pár szem datolyám, pihentem, zenét hallgattam. Majd felpakoltunk mindent: táskát, babaholmit, szülőszobai túlélőkészletet. Sok esélyét nem láttam annak, hogy bármi történik is, de valamit mégis érezhettem, mert az utolsó pillanatban írtam egy levelet a 3 éves nagyobbikomnak, amit a nagymama felolvashat neki reggel, ha én esetleg már csak a kistesóval jönnék majd haza. Leírtam neki, hogy a Melinda találkozni szeretne már velünk, és ahogy megbeszéltük, apa és én bementünk a kórházba. Nemsokára jöhet majd látogatóba, de addig is a nagymama vigyáz rá… És hogy szeretem és sietek haza hozzá.

A kórházban aztán kicsit lógó orral ültem az NST-re kötve. Kósza keményedések jöttek-mentek, a baba szívhangja megnyugtatóan zakatolt, a papír csendben kígyózott… Semmi különleges nem történt. Mígnem aztán megjelent a dokim, rápillantott a papírra és vidáman így szólt: “Nocsak, babázunk?”

Elkerekedett szemmel néztem rá, mondtam neki ugyanmár, hát nincs itt semmi. De, de, nézzem meg… Valóban, szép szabályos összehúzódásokat jelzett a görbe, majd a vizsgálat is azt mutatta, hogy bizony legutóbb ilyen értékekkel már rég a szülőszobán voltunk… Mégis biztos voltam benne, hogy ez még nem “az”. Mondtam is a dokinak, hogy higgye el, én kiegyeznék vele, ha egy gyerek ennyivel is kibújna, de emlékeim szerint ez ahhoz még kevés…

Ekkor merült fel először a burokrepesztés.

Én annyira nem éreztem úgy magam, mint aki mindjárt szül, hogy kellett kérnem egy kis időt átgondolni. Kaptam is. Őszintén szólva, ráhangolódás és tudatos felkészülés ide vagy oda, egy dologra nem gondoltam: hogy mi van, ha a babám nem indul el magától? Egyszer sem merült fel bennem ez a lehetőség, így végig sem gondoltam soha, hogy hogyan is viszonyulok én ehhez. Bármilyen bután hangzik is ez a terminus estéjén, meglepetésként ért ezt a fordulat, leblokkoltam.

Mivel egy bő óra alatt sem változott semmi, és még mindig bizonytalan voltam, hogy belevágjunk-e – azt tudtuk, hogy a baba jól van odabent -, úgy döntöttem, a megérzéseimre hallgatok és ami nem 100% igen, az jelen esetben egy nem. Így aztán hazajöttünk, azzal a kitétellel, hogy ha bármi rendszeresnek tűnő mozgolódást észlelek, azonnal induljak vissza. Ez majd’ 3 ujjnyira nyitott méhszájjal nem tűnt felesleges óvatosságnak és szerencsére a dokim és a Ili, a szülésznőm is ügyeletben volt aznap.

Késő este volt már, mire hazaértünk. Adtam egy puszit az alvó nagytesónak, aztán leültem a kanapéra egy bögre teával pihenni. Nem telt el sok idő, jöttek a keményedések. Szabályos 5 percenként. Nem voltam szívbajos, vártam egy órát. Mivel nem maradtak abba, hajnal 1 körül hívtam Ilit és Orsit, aztán fogtuk a csomagokat és elindultunk vissza a kórházba.

Őszintén szólva, akkor még nem igazán voltam ott fejben.

Jobban belegondolva, sokkal több “csomag” utazott velünk aznap este, mint annak a pár napnak a felszerelése. Ott utazott velem az első orvosom 15 évvel ezelőtti mondata, mely szerint nem lehet gyerekem. Ott voltak az azóta megtett út – aminek köszönhetően másodszor is a szülőszoba felé indultam – emlékei. Jött velem PCOS és Inzulinrezisztencia. A tudat, hogy mindennek jól kell mennie, mert engem itthon várnak. És valahol mélyen, minden lelki munka ellenére is vittem magammal az első szülésem emlékeit: a katarzis helyetti ijedséget, a feszültséget, ahogy elviszik tőlem, a végtelen pillanatokat, míg meghallom, ahogy kint fölsír… Az inkubátorban fekvő kisbabám képét, a PIC-en pittyegő gépek hangját, a kézfertőtlenítő szagát… Ezt így, mind.

Mire odaértünk, minden szülőszoba foglalt volt, így én ismét megkaptam az alternatív vajúdót. Ismerős szoba: a fotelek, a kád, a bordásfal és a franciaágy. Az az ágy, amin nem sírt fel az első babám… Az ellentmondásos érzések közül most mégis a pozitívak kerekedtek felül: az ismerős környezet kifejezetten biztonságérzetet adott. Lepakoltunk, és vártunk, a fájások közben megint abbamaradtak. Nyűgösebb pillanataimban – fáradt voltam, hiszen hajnal volt már és én reggel óta talpon voltam – azon gondolkodtam, ennyi erővel alhatnék otthon…

Közben megérkezett Orsi és az első zökkenő: szemben az első szülésemmel, most egyszerre csak egy kísérő lehetett bent velem, így a férjemnek ki kellett mennie. Ami rosszabb volt, hogy az influenza-zárlat miatt nem csak a szülőszobák elé, hanem egész a folyosó végéig, tehát még csak kimenni sem tudtam hozzá…

A tervünk az volt, hogy Orsi lesz velem a vajúdás alatt, a férjem pedig visszajön a lányunk érkezésekor. A dúlatáskából előkerültek az ismerős hasznosságok: vízforraló, mécses, illóolajok… Orsi jelenléte megnyugtató volt, lassan kezdtem áthangolódni, megérkezni a pillanatba. Abban, hogy azt a sok “csomagot” le tudjam tenni, hatalmas segítség volt nekem. Beszélgettünk, ittam és kicsit ettem is, közben a dokim és a szülésznőm jöttek-mentek – hiszen nagyüzemben érkeztek a babák az éjjel – de tudtam, hogy ott vannak ha szükségem van valamire.

Hajnali fél 4 körül babám még mindig vacillált, hogy induljon-e, vagy se…

… mi pedig a burokrepesztés mellet döntöttünk: leengedtük az “uszodavizet” és vártunk. Visszasétáltam a szobába, és bár én ebből még mindig nem sokat éreztem, az NST pár perccel később már jelezte, hogy valami elindult… Felkeltem járkálni, az összehúzódások egyre egyértelműbbé váltak – az ismerős érzésből tudtam, hogy már irányban vagyunk… Egyre koncentráltabban voltam jelen. És itt következett a második zökkenő: be kellett látnom, hogy annyira elvonja a figyelmemet a férjem hiánya, hogy inkább úgy döntöttem, hazaengedem Orsit, és jöjjön be ő. Így aztán fél 5 körül helyet cseréltek. Ekkor pörögtek fel az események.

Ezután már a szobában maradtam, egy kivétellel, amikor is összeszedtem magam és a fájások közötti szünetekben haladva, kiaraszoltam a mosdóba. Persze megoldhattunk volna mindent a szülőszobán belül is, de nekem és az emberi méltóságomnak ott és akkor fontos volt, hogy ameddig csak van rá mód, talpon maradjak és normálisan intézzem a dolgaim. Ez és páldául a ruhám is – hálóing helyett hosszított sportfelső, a későbbiekre melegítő volt bepakolva – segített tudatosítani magamban, hogy én itt nem egy beteg vagyok, hanem egészséges nő, aki épp a babáját hozza a világra.

Nagyon jó volt, hogy senki sem akart ebbe beleavatkozni, mindent úgy csinálhattam, ahogy jónak éreztem. Ez után félhomályban, gyertyafénynél, a bordásfalnál állva ringatóztam, lélegeztem, egye lejjebb engedve a baba buciját. Férjem közben a meleg vizes törölközőt cserélgette, amit a pocakom aljára tettem. Ringatózás közben magamban beszéltem Melindához, és dúdoltam az akkoriban valamiért nagyon sokat hallgatott Sound of Silence c. dalt:

Hello darkness, my old friend

I’ve come to talk with you again…

Valamiért odaillett.

Mert számomra a szülés ilyen. Randevú, sötétséggel és fénnyel. Élettel és halállal. Legbenső énemmel és a képességeim határaival. Tökéletes magány és mégis annak biztos tudata, hogy nem vagyok egyedül.

Így vonódtam valahogy egyre beljebb, dokim és a szülésznőm egyszer-egyszer bejöttek megvizsgálni, kicsit beszélgetni, szépen haladtunk amerre kellett. Dokim egy óra múlva akart volna ismét megnézni, Ili csak mosolygott, hogy mi akkor már bőven babázni fogunk. Ismerős volt minden érzet, csak azon csodálkoztam, hogy máris ott tartanánk? Az első szülésnél örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz a kádban ülve…

Most hol álltam, hol a fotelben ültem, de azt éreztem, hogy függőlegesen kell maradnom. Valamiért már a várandósságom eleje óta biztosan tudtam, hogy így akarok majd vajúdni. Közben a férjem masszírozta az Orsitól kapott olajjal a derekam, én pedig az izotóniás sportitalomat kortyolgattam… A vége felé volt, hogy el is aludtam pár percre a fotelben ülve… Majd egy erősebb fájás ébresztett, föl kellett kelnem, aztán ledőltem inkább az ágyra. Utóbbi nem volt jó ötlet, mert fekve sokkal rosszabb volt, viszont felkelni már nem volt alkalmam, jöttek a tolófájások.

Innentől egy dolog járt a fejemben: hogy mindjárt vége. Mindjárt itt lesz. Mindjárt pihenhetünk. Az ágyon félig ülve egyik kezemet a férjem fogta, a másikat Jenei doki (és szerintük is borzalmasan puha volt a matrac), én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy segíthessek a babámnak kibújni. Annyira rajta voltam, hogy csak amikor szóltak, hogy most ne toljam, sóhajtsam el a fájást – akkor kapcsoltam, hogy gátvédelmet kértem. Én már el is feledkeztem róla, de a Ili szerencsére nem.

Nem tudom, hanyadik tolásra volt kint Melinda, de nem tartott soká. Emlékszem, hogy egy rövid pihenőnél a férjem azt mondta, ügyes vagyok – talán azt is, hogy büszke rám -, és ez nagyon sokat jelentett. Emlékszem, hogy a dokim ott lelkesedett, hogy “így kell szülni”, és ez is nagyon sokat adott. És emlékszem, hogy azt mondták, most már engedjem ki azt a babát, és ez is segített átlendülni az utolsó holtponton. Segített elhinni, hogy eljött a pillanat, most már elengedhetem, vele nem lesz semmi baj.

Vasárnap reggel fél 7-kor, alig 3 órával a burokrepesztés után megszületett Melinda.

A popója még bent volt, már prüszkölt és kiabált. Azonnal a hasamra tették, betakargattak minket és ő hamarosan megnyugodott. A zsinórt nem vágta el rögtön az apukája, vártunk kicsit. Én pedig ölelgettem és szeretgettem és csodálkoztam, hogy milyen pici. Pár perccel előtte még sokkal nagyobbnak tűnt… :o) Az “aranyóra” alatt pihentünk, ismerkedtünk, néztük egymást, szopizni próbált. Végül megmérték, felöltöztették, és mivel rajtam sok rendbe tenni való nem volt, a gyermekágyas szobában folytattuk tovább a pihenést. A bent töltött napok alatt mindvégig együtt voltunk.

Eltekintve az első babám születése utáni bonyodalmaktól, mindkét szülésem szép emlék maradt. De tagadhatatlan, hogy a második sokkal könnyebb volt. És ezúttal megvolt a katarzis is: megérkezett épen, egészségesen, és csak amikor ez a kő leesett a szívemről, akkor jöttem rá, hogy mit is cipeltem egészen addig…

Melinda megnyugvást hozott.

Ide kattintva még több csodaszép szüléstörténetet olvashatsz.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Melinda megnyugvást hozott bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Kategóriák: Szülés