“Ennék most egy húslevest, és szülnék egyet újra!” – szükségszerű, hogy a szülés traumatizáljon?

– Amikor először beszélgettünk, akkor és most is felemlegetted, hogy abban a bizonyos rádióbeszélgetésben, mikor az otthonszülésedről beszéltél, elhangzott a műsorvezető szájából: akárhogy is vesszük, a szülés és születés az egy irtózatos trauma…

– Azért tartom nagyon fontosnak, hogy beszéljünk erről, mert ez nem így van, és sajnos nem csupán a férfiak, de sok nő is hasonlóan látja a dolgot. Nagyon sok félelem kapcsolódik ehhez a témához, és sokszor a kismamának a kilenc hónap várandósság is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy annyira beleássák magukat témába, hogy átlássák, mi történik velük, hiszen ez egy szakma, egy éveken át tartó tanulási folyamat.

– Számodra tényleg nem volt traumatikus, hiszen az első, kórházi szülésedre azt mondtad „csodálatos” volt…

– Én az utolsó 90 napban, amikor már nem dolgoztam, nagyon tudatosan készültem a szülésre. Rengeteg szakirodalmat olvastam. Ezt megelőzően az 5. hónap körül, a kórházi szülőszoba-látogatás alkalmával felmerült az epidurális érzéstelenítés kérdése. Akkor azt gondoltam, hogy ki az, aki nem él ezzel a fantasztikus lehetőséggel? Annyira izgatott, hogy aki nem kéri, az miért dönt így, hogy három napnyi kutatás alatt teljesen átfordult bennem a dolog. Legalább 10 olyan dolgot találtam, a hosszú ideig húzódó migréntől a tartós gerincfájdalmon át a szülés utáni depresszióig, amikre nagyobb esély van epidurális érzéstelenítés mellett, így teljesen letettem róla. Sikerült a szülés előtt összerakni a fejemben egy sémát, milyen tempóban, milyen módon szeretnék szülni. Nem írtam szüléstervet, mert megbíztam az orvosomban.

A cikk folytatása a Családháló oldalán olvasható.