Figyelmeztethettek volna

Amikor várandós voltam, mindenki állandóan figyelmeztetett engem az elkövetkezendő dolgokra. Abban a 10 hónapban (lássuk be, hogy a várandósság 10 hónap, nem 9) nagyrészt teljesen meg voltam rémülve. Mindenfelől figyelmeztetések röpültek felém -- a boltban a pénztárnál, az utcán, a jógastúdió öltözőjében. Figyelmeztetések, figyelmeztetések mindenhol arról, hogy mi jön most -- a szülés kínzó, agyzsibbasztó fájdalmától kezdve addig, hogy a régi énemnek csak az árnyéka leszek, amikor megszültem őt. Néha bebörtönzött halálraítéltnek éreztem magam, próbáltam kényszeríteni magamat, hogy egy kis luxusban, élvezetben részesítsem magam a méretem és a rossz közérzetem ellenére, mert ha körbekérdeztem, úgy tűnt, hogy nemsokára vége minden apró élvezetnek.

"Élvezd ki az időt a férjeddel -- a baba annyira igénybe fog venni, hogy semmi időtök nem lesz egymásra, amikor itt lesz!" "Fektess be egy csini egyrészes fürdőruhába jövő nyárra -- a tested soha nem lesz már ugyanolyan." Vagy - ami még ROSSZABB - egy női orvosom azt mondta, amikor aggódtam, hogy már nem fog szexinek látni a férjem,"Az elsőnél még le fog fogyni, de a másodiktól kezdve erre keresztet vethet. Annyira fáradt lesz addigra, hogy már nem fogja érdekelni." Jaj!
ÉS mind ismeritek a személyes kedvencemet: "Aludj most, amíg még tudsz!" (És ennek párjai, mint például "Élvezd a csendet most!", "Hozasd rendbe a körmödet -- elég sokáig nem fogod majd újra rendbe hozatni", és a jó öreg "Nem lesz időd még lezuhanyozni sem.") De mindezen ijesztő figyelmeztetések mellett, amelyektől úgy éreztem, jön a világ vége, elfelejtettek arra figyelmeztetni, hogy minek nézek elébe valójában.

Figyelmeztethettek volna, hogy a vajúdás hosszú órái után (aminek a fele epidurális érzéstelenítéssel folyt, ami teljesen elviselhetővé tette), amikor először pillantom meg az arcát, a szívem túl fog csordulni és össze fog törni. Figyelmeztethettek volna, hogy tényleg van olyan, hogy sírsz örömödben, és ez olyan dolog, amit nem tudsz abbahagyni, amikor anya leszel és azt a gyönyörűséget a karjaidban tartod. Úgyhogy zsepi mindig legyen kéznél, és szerezz be vízálló szemceruzát.

Figyelmeztethettek volna, hogy annyival jobban fogom szeretni a férjemet azért, mert ő az apukája az én tökéletes picikémnek, hogy nem fogok emlékezni arra, milyen érzés volt a régi szerelmünk. Hogy persze lesznek nehézségeink, veszekedéseink vagy leginkább civódásaink -- de lesznek bolondos ötleteink is, hogy hogyan legyünk együtt kettesben, például összevissza fogunk autózni a városban, amíg a pici hátul alszik. Hogy vicces neveket fogunk neki kitalálni, és halálra röhögjük magunkat. Hogy végre képesek leszünk rá, hogy mindig tartsunk otthon bort nekem, és hogy ez lesz a legromantikusabb dolog a világon. Hogy meg fogom hallani a másik szobából, amikor ő pelenkázza a babát, hogy azt mondja: "Én vagyok a papa. Pa-pa. A papa lesz az első szavad." És hogy a szívem megolvadva fog a mellkasomból a földre csordulni újra meg újra.

Figyelmeztethettek volna, hogy azzal, hogy egészséges, rendes adag ételeket eszem, annyi tápláló anyatejet fogok termelni, amennyire a lányomnak szüksége van a gyarapodáshoz. Hogy egy jó darabig egyáltalán nem akarok fogyókúrázni. Hogy a két hetes orvosi vizsgálatakor azt hallva, hogy eleget hízott, mindezt az én testemből táplálkozva, büszkébb leszek majd, mint eddig életemben bármikor. Hogy most kizárólag ő lett az, akinek a súlya foglakoztat, és mindez csak az egészségéről szól. Hogy az én testem valójában hat hét múlva bele fog férni megint a régi farmerjeimbe, de túl kényelmesen fogom érezni magam cicanadrágban ahhoz, hogy farmerekkel foglalkozzam. És hogy a férjem szexisnek fog nevezni. Nagyon gyakran és meggyőződéssel.

Figyelmeztethettek volna, hogy a kimerültség ellenére életem legkielégítőbb feladata lesz az, hogy felébredek hozzá, hogy szeretően gondoskodjam az ő szükségleteiről. Hogy dédelgetett emlékként zárom magamba az egész világ puha csendességét, amikor csak mi vagyunk fenn hajnali 4 órakor, a macska a lábamnál, a pici szopizva az ölemben, és sírni fogok, mert elrepülnek ezek a napok. Figyelmeztethettek volna, hogy össze fog törni a szívem, amikor végignézem, hogy elkezdi kinőni az újszülött ruháit. Hogy egyes napokon órákig csak őt fogom bámulni, és nem fognak érdekelni a határidők, amiket lekések. Hogy a kisbabám sírása és kiabálása nem fog megijeszteni, hanem cselekvésre fog késztetni, és hogy amikor megnyugtattam őt, rocksztárnak fogom érezni magam. Hogy fogok aludni. Lehet, hogy nem minden éjszaka, és talán nem sok órát egybefüggően. Viszont az alvással kapcsolatban az lesz a legnagyobb aggodalmam, hogy ahányszor a mellkasomon szundít a kisbabám, attól fogok félni, hogy ez az utolsó alkalom. Hogy az ő újszülöttségének kiélvezése teljes állás lesz, mégpedig életem legjobb állása.

Figyelmeztethettek volna, hogy valójában rendbe fogom hozatni a körmömet, de a pedikűrösnél ülve megszállottan sms-ezni fogok az apjának, mert hiányoznak. Hogy kézbe fogok venni egy régi Elle magazint, és egy könnycseppet látok majd rácsöppenni a tartalomjegyzékére. Ennyire relaxáló egy szülés utáni pedikűr!

Figyelmeztethettek volna, hogy az anyává válás mindent meg fog változtatni, de egyáltalán nem fogok arra vágyni, hogy visszatérjek a régi önmagamhoz, egyetlen másodpercig sem. Figyelmeztethettek volna, hogy az életem annyival gazdagabb, gyönyörűbb és teljes lesz, hogy visszanézve a régi életemre azt fogom gondolni: "Milyen szegény voltam. Még nem ismertem őt."

Jenny Studenroth Gerson, feleség, anya, író, jógini
Fordította:Babcsányi Judit
Forrás